Michelangelo

[ZaunköniG]

Michelangelo


Töprengett, ősz szakállát tépte, várta
Az órát, melyben majd életre kel
A gondolat, mit hordozott magában,
Ez a nehéz és görnyesztő teher.

Mindig elégedetlen volt a művel,
Mely elmaradt nagy álmai mögött,
A szépség sokszor zordon ködbe tűnt el,
Az álom, amit ébren üldözött.

A kétségben, vénségben, bús dühében
Az urbinói ifjú járt eszében,
Ki játszva és dúdolva alkotott.

Ő látta Rafaelt, a boldogot,
Ki régen elment és mégis nyomában
Ma is derűs és békés ragyogás van.